Előző oldal Következő oldal Tartalomjegyzék Főoldal, bevezető English version

Copyright (c) MTA Zenetudományi Intézet Bartók Archívum, 2004-2005 

 

Magánélet

 
Elza húgával, nagynénjével, Voit Irmával és édesanyjával, 1901  

Bartók Béla egyik jellemző tulajdonsága volt, hogy mindig oktatott, átadott saját tapasztalataiból és fejlettebbé, tanultabbakká akarta nevelni a körébe tartozókat. A pesti múzeumokat és képtárakat ő ismertette meg nővéremmel és velem, még növendék korunkban. Megtanított a csillagok nevére, az általa gyűjtött bogarak, lepkék preparálására, ő ismertette meg nővéremmel és velem Ady Endre költészetét s kedves francia íróit: Flaubert-t, Maupassant-t, Daudet-t, s egyik legkedvesebb könyvét, Jacobsen: Niels Lyhnejét.

            Tanítási célzatú (de számára egyúttal pihentető játék) volt az is, hogy egy-egy kevéssé elfoglalt estéjén számomra ismeretlen műveket zongorázott, s el kellett találnom a szerző nevét. Amikor a Béla fiunk születését jelentő táviratot megkapta, kérdésemre, hogy mi volt első gondolata, azt válaszolta (könnybelábadt szemmel): „Arra gondoltam, hogy majd írni tanítom.”

Ziegler Márta, „Tizenhárom esztendő”, lásd Bartók breviárium, közr. Ujfalussy József (Budapest, 1980), 571.

 

 

A legalsóbb osztálynál, a népnél annál szebb, minél jobban ragaszkodik a tradicióhoz. De a legfelsőbb osztály emberei kell hogy mentől inkább függetlenedjenek alóla. Középut nincs. Soha nem sikerült rosszabbul közmondás, mint az a bizonyos az arany középútról. Dehogy arany az, rosszabb mindennél. Ezért az a közép osztály, mely a legfelsőbbek és a parasztosztály között áll, korlátoltságában szinte élvezhetetlen. A parasztoknak mindenben megnyilatkozó sokszor őserejű gyermekes naivságát szeretjük, a legfelsőbbek szellemi ereje imponál, de a középszerűek hozzávéve az “urak” legnagyobb részét bárgyúsága, melyből a természetes naivság hiányzik, tűrhetetlen.

Bartók levele Geyer Stefi hegedűművésznőhöz, 1907. július 27., lásd Béla Bartók:
Briefe an Stefi Geyer. 1907–1908
(Basel, 1979), 4. fakszimile

1910-es évek

  

  

Kodályné Sándor Emmával, feleségével Ziegler Mártával, Béla fiukkal és annak barátjával, 1916

   

[...] Erősen hiszem és vallom, hogy minden igaz művészet a külvilágból magunkba szedett impressziók – az „élmény”-ek hatása alatt nyilvánul meg. [...] Nem tudok másképen művészeti termékeket elképzelni, mint alkotója határtalan lelkesedésének, elkeseredésének, bánatának, dühének bosszujának, torzitó gunyjának sarcasmus-ának megnyilatkozását. Azelőtt nem hittem, míg magamon nem tapasztaltam, hogy valakinek művei tulajdonképen életrajznál pontosabban jelölik meg életének nevezetes eseményeit, irányitó szenvedélyeit. Különös, hogy a zenében mindeddig csak lelkesedés, szeretet, bánat, legföljebb elkeseredés szerepelt inditóokul – vagyis csupán u.n. magasztos érzelmek –. Míg a bosszu, torzrajz, sarcasmus csak a mi időnkben élik vagy fogják élni zenei világukat. Ezért talán az előbbi korok megnyilatkozó idealizmusával szemben a mai zeneművészetet reálisnak lehetne nevezni, mint amely válogatás nélkül őszintén, igazán minden emberi érzelmet bevesz a kifejezhetők sorába. [...]

Bartók levele Ziegler Mártának és Herminának, [1909. február 4.], lásd Bartók Béla Családi levelei,
szerk. ifj. Bartók Béla és Gomboczné Konkoly Adrienne (Budapest, 1981), 187–188.

 
  

Egyszer, mikor az Ortler felé mentünk [...], letelepedtünk ebédelni. Az ebédlőnk aznap egy kövér fűvel borított, teljes magányt ígérő terület volt, kellő távolságban az ösvénytől. Szétterítettük a kabátokat, kinyitottuk az üvegeket, kicsomagoltuk a szendvicseket, az étvágyunk is megjött, s ekkor apám hirtelen azt mondta, menjünk tovább és keressünk más helyet. Anyám és én tiltakoztunk:
            „De miért? Itt épp jó!”
            „Olyan éhes vagyok!”
            „Nekem nem igazán tetszik ez a hely” – mondta apám, és mindent össze kellett csomagolnunk, kicsit elégedetlenül apám nyilvánvaló kényeskedése miatt, amit mindketten túlzottnak ítéltünk, de nem volt más választásunk; még ha kelletlenül is, követnünk kellett az utasításait.
Akkor adott csak magyarázatot a dologra, amikor már jó messze jártunk attól a helytől:

            „Egy kígyó volt a fűben, a hátán lévő mintázatról láttam, hogy mérges, de nem akartalak benneteket megijeszteni.”

Bartók Péter, Apám, ford. Péteri Judit (Budapest, 2004), 79–80.

 

  Kodály Zoltán otthonában, 1912

 

 

  

Geyer Stefi hegedűművésznő, 1905

 

 

  

Román barátjával, Ioan Buşiţiával (Buşiţia János) és Kodállyal Erdélyben, 1918

  

  

  

   

    

Második feleségével Pásztory Dittával, Péter fiukkal és Oláh-Tóth Emilné Bartók Elzával, 1926

  

  

 

  

 

 
  

Valahogyan olyan voltam most, a hosszú nem-dolgozás után, mint az az ember, aki hosszú-hosszú időn át ágyban fekszik mozdulatlanul, és végre egyszer próbálgatja kezét-lábát használni, talpra áll, lép egyet-kettőt. Az ilyen ember nem gyalogolhat csakugy hirtelenében a Hármashatárhegyre. Én is így lassan lassan szoktam hozzá a mozgáshoz: na és ilyen formán csak zongoradarabokat mozogtam ki magamból. De már ez is valami. Mert én, hogy őszinte legyek, már olyan butának, kábultnak, üresfejűnek éreztem magam az utolsó időben, hogy igazán kétségbe vontam, vajjon, egyáltalában tudok-e még ujat írni. Rámnehezedett még az a sok kusza zűrzavar is, amit a mai zenéről csőstől okádnak a zenei folyóiratok: lineáris, horizontális vertikális, objektiv, személytelen, polyphon, homophon tonális, polytonális, atonális ésatöbbi jeligék; ha nem is törődik az ember mindezekkel, de mégis kissé belébódul ha annyit kiabálják a fülébe. Tulajdonképen legjobb semmit sem olvasni, csak írni, tekintet nélkül minden jelszóra. Mindez a nagy hangzavar persze hatástalanul pergett volna le rólam, ha meglett volna a folytonosság a munkában. Na de most már jól van; elképzelheted mennyire örülök, hogy végre mégis csak lesz valami uj, és méghozzá olyan amit játszhatok is, magam, egyesegyedül, az örökös Allegro barbaro, Kicsit ázottan és Román tánc helyett. [...]

Bartók levele második feleségének, Pásztory Dittának, 1926. június 21., lásd Bartók Béla Családi levelei,
szerk. ifj. Bartók Béla és Gomboczné Konkoly Adrienne (Budapest, 1981), 381.

  Péter fiával Svájcban, 1930-as évek eleje
   

   

1920-as évek közepe              1930-as évek vége

         
Feleségével, Pásztory Dittával Oskar Müller bázeli otthonában, 1937

  

  

Müller-Widmann asszonnyal, 1939

  

    

   

Éppen tegnapelőtt kaptam meg a hírhedt kérdőívet nagyapákról és egyebekről szóló kérdésekkel, továbbá: „Ön németvérű, fajrokon, vagy nem árja?”. Természetesen ezt a kérdőívet sem én, sem Kodály nem töltjük ki: a mi álláspontunk az, hogy az ilyen kérdezgetések jog- és törvényellenesek. (Tulajdonképpen kár, mert a válaszolás során jó tréfákat lehetne űzni, pl. mondhatnánk, hogy nem vagyunk árják – mert végeredményben (ahogy a lexikonomból értesülök) az „árja” „indoeurópait” jelent; mi magyarok azonban finn-ugorok vagyunk, igen, sőt talán fajilag északtörökök, tehát egyáltalában nem indoeurópaiak, és ennek következtében nem árják. Egy másik kérdés így hangzik:
            „Hol és mikor sebesült meg?” Felelet:
            „1938. márc. 11, 12 és 13-án Bécsben!”)
Sajnos azonban ezeket a tréfákat nem engedhetjük meg magunknak, mert ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ehhez a törvényellenes kérdőívhez nincs semmi közünk és ezért válaszolatlanul kell maradnia.

  

Bartók Müller-Widnamm asszonynak, 1938. április 13., lásd Bartók Béla levelei, szerk. Demény János (Budapest, 1976), 582.

  

   

Ez az utazás voltaképp ugrás a bizonytalanságba a biztos elviselhetetlenből. Már az én nem egészen megnyugtató állapotom miatt is; gondolok a még mindig meg nem gyógyult periartritiszre. Isten tudja, hogyan és meddig tudok dolgozni odakint.
De nem tehetünk semmit, egyáltalában nem kérdés: így kell-e lennie (muss es sein); mert így kell lennie (es muss sein).

Bartók Müller-Widnamm asszonynak, 1940. október 14., lásd Bartók Béla levelei, szerk. Demény János (Budapest, 1976), 653.

 

 
   

  

Előző oldal Következő oldal Tartalomjegyzék Főoldal, bevezető English version