„Valami ideális elképzelésű parasztzeneféle”

[Az általa gyűjtött dallamokból] saját művei folyamán témákat fejlesztett ki, vegyítette a népzenét és a műzenét,

s új, éppoly értékes motívumokat talált ki, amit Serge Moreux joggal nevez folklore imaginaire-nek.

Louis Durey, „Hommage à Béla Bartók”, lásd Béla Bartók. L’Homme et l’Oeuvre, a La Revue Musicale különszáma, 224 (1955), 10.

Előadásra kerülő Tánc-suitem egyik legújabb művem, a nyáron írtam. Öt részből áll, amelyek szünet nélkül, attacca következnek egymás után. Mind az öt táncnak eredeti, népies, de nem népi témája van, és szünet helyett az egyes táncok között kis ritornellt, zenekari közjátékot alkalmaztam. Ilyen ritornell van az első és a második, a második és a harmadik és a negyedik és ötödik tétel között. Az ötödik tétel vagy tánc után ugyancsak attacca következik egy finálészerű rész, amelyben az összes előfordult témák ismétlődnek.

Bartók, “Tánc-suite” (1923), lásd Bartók Béla Írásai 1, közr. Tallián Tibor (Budapest, 1989), 66.

[...] az egész műnek az volt a célja: valami ideális elképzelésű parasztzenefélét, azt mondhatnám: valami költött parasztzenefélét egymás mellék sorakoztatni, még pedig úgy, hogy a mű egyes tételei bizonyos határozott zenei típusokat mutassanak be. Mintául mindenféle nemzetiség parasztzenéje szolgált: magyar, oláh, szlovák, még arab is; sőt itt-ott ezeknek a fajtáknak kereszteződése is. – Így pl. az I. tétel 1. témájának melodikája a primitívebb arab népzenére emlékeztet, ritmusa viszont keleteurópai népzenére. [...]
            A ritornelle témája annnyira hű utánzata bizonyosfajta magyar népi dallamoknak, hogy a származás kérdésében még a legjártasabb zenefolkloristát is tévedésbe ejthetné.

Bartók a Táncszvitről („A népi zene hatása a mai műzenére” c. 1931-es előadásának kihúzott részlete),
lásd Bartók Béla Írásai 1, közr. Tallián Tibor (Budapest, 1989), 249.

Az a kérdés már most, hogy miként nyilvánulhat meg a parasztzene hatása a magasabb műzenében?
            Először is úgy, hogy a parasztdallamot minden változtatás nélkül vagy csak alig variálva, kísérettel látjuk el, esetleg még elő- és utójáték közé foglaljuk. Az ilyen dolgozatok némi analógiát mutatnak Bach korál-feldolgozásaival. [...]
            A parasztzene hatásának másfajta megnyilvánulási módja ez: a zeneszerző nem használ fel valódi parasztdallamot, hanem ehelyett maga eszel ki valamilyen parasztdallam-imitációt. Lényeges különbség e közt és az előbb leírt mód közt tulajdonképpen nincs. [...]
            Végezetül még egy harmadik módon mutatkozhatik a parasztzene hatása a zeneszerző műveiben. Ha tudniillik sem parasztdallamokat, sem parasztdallam-imitációkat nem dolgoz föl zenéjében, de zenéjéből mégis ugyanaz a levegő árad, mint a parasztzenéből. Azt lehet mondani ilyenkor: a zeneszerző megtanulta a parasztok zenei nyelvét és rendelkezik vele oly tökéletes mértékben, amilyen tökéletes mértékben egy költő rendelkezik anyanyelvével.

Bartók, „A népi zene hatása a mai műzenére” (1931), lásd Bartók Béla Írásai 1,
közr. Tallián Tibor (Budapest, 1989), 141–144.

A Fesztivál becsületét jelentős mértékben az utolsó darab mentette meg. Bartók Béla Buda és Pest egyesítésének ünnepére írott Táncszvitje volt ez. Nehéz elképzelni, hogy Bartók valaha is képes volna olyan zenét írni, mely ne volna a legmagasabb rendű módon finom és közvetlen hatásokra kidolgozva. Gondolatai tele vannak apró bonyolultságokkal, melyek a megformálásban lefegyverző fegyelemmel találják meg helyüket. Ritmikája, hangszínei, hangsúlyai lehetnek bonyolultak, de micsoda világító elme kontrolálja ezeket! Alkalmilag vannak nagyon is komor, illetve, úgy tűnik, szándékosan is komorra festett gondolatok e szvitben, mert azután egyszerre jön egy villanás, mely fénybe vonja a partitúra legeldugottabb zugait is. Szeszélyesen használja a ritornello témát, hogy folyamatosságot teremtsen, s a végén szabadjára enged minden vad erőt, mely Bartók ihletének tulajdonképpeni forrása. Hol találni a mai zeneszerzésben még egy ilyen sebes szárnyalású, ragyogó elmét?

Basil Maine, “The Prague Festival,”  The Music Bulletin 7/6 (1925), 157

S a koncert zárásául, íme egy igazi mestermű, Bartók Béla Táncszvitje, mely fantáziadús, szín-gazdag, mint bizonyos csodálatos magyar szőttesek, lenyűgöző technikájú muzsika, de amellett egyszerre rafinált és spontán költőiségű, ami bámulatba ejt. Az utolsó években ritkán ragadott meg valami ennyire szépségével és mind szellemi, mind technikai tökéletességével.

Alfredo Casella, “Lettera da Praga,” Il Pianoforte 6, no. 5 (1925), 195.