Népdalkutatás és nacionalizmus

Kodály Zoltán, „A folklorista Bartók”, lásd Visszatekintés, közr. Bónis Ferenc, II (Budapest, 1982), 450.

Kutatásaim nagy részét Kelet-Európában folytattam. Munkásságomat, mint magyar ember, természetesen a magyar népzenével kezdtem; rövidesen azonban a szomszédos – szlovák, ukrán és román – területekre is kiterjesztettem. Alkalmilag még messzi vidékekre (Észak-Afrika, Kis-Ázsia) is kiruccantam kutatásaimmal, hogy szélesebb látókört nyerjek. [...]
            Kezdettől fogva végtelenül meglepett a tanulmányozás alatt álló kelet-európai területen kezem ügyébe került anyag dallamtípusainak szokatlan gazdagsága. Kutatásaimat tovább folytatva, meglepetésem egyre nőtt. Tekintettel a kérdéses országok aránylag csekély területére – összesen negyven-ötven milliónyi a lakosság – a népzenének ez a változatossága valóban csodálatraméltó. [...]
            Mi lehet az oka ennek a gazdagságnak? Hogyan alakulhatott ez ki? [...] Az egyes nemzetek népzenéinek összehasonlítása azután tisztán megvilágosította, hogy itt a dallamok állandó csereberéje van folyamatban [...] A dallamoknak ez a csereberéje nem olyan egyszerű, mint sokan hinnék. Mikor egy népi dallam valamely ország nyelvi határait átlépi, előbb vagy utóbb bizonyos változásokon megy át, amelyeket az új környezet és különösen a nyelvi különbözőség megkíván. [...]
            Nyilvánvaló, hogy ha a népzene megmaradását a közeli és távoli jövőben remélnünk szabad [...], akkor a kínai fal mesterséges felépítése, egyik népnek a másiktól való elválasztása nem sok jóval biztat a népzene fejlődésére nézve. Idegen befolyás elől való teljes elzárkózás stagnálást jelent; jól asszimilált idegen hatások lehetőséget adnak a gazdagodásra.
            A nyelvek és a művészetek életében jelentős párhuzamok vannak. Az angol nyelv, más germán nyelvekkel összehasonlítva, kevert; szókincsének mintegy negyven százaléka nem-angolszász eredetű. Mégis összehasonlíthatatlan kifejezőerő és egyéni szellem fejlődött ki benne. [...]

Bartók, „Faji tisztaság a zenében” (1942), lásd Bartók Összegyűjtött Írásai I, közr. Szőllősy András (Budapest, 1967), 601–603.

            Túl messzire vezetne, ha most részletesen leírnám a Kodály és magam munkássága közt mutatkozó különbségeket. Csak egyet említenék, de ez lényegbevágó: eljárásbeli különbözőség ez, amely néha megmagyarázza (legalábbis részben) a köztünk fennálló stíluskülönbségeket. Kodály szinte kizárólagosan a magyar parasztzenét tanulmányozta és használta fel forrásként, én viszont kiterjesztettem érdeklődésemet és szeretetemet a szomszédos kelet-európai népek zenei folklórjára, sőt még az arab és török területekre is elkalandoztam kutatómunkám során. Műveimben a legkülönbözőbb eredetű nyomok tűnnek fel, – remélem – egységbe forrasztottan. Különböző források ezek, ám van közös nevezőjük, és ez a parasztzenei jelleg, a maga legtisztább értelmezésében. E jellegzetességek egyike a szentimentalizmusnak, az érzelmek túláradásának teljes hiánya. Ez a hiány a parasztzenének bizonyos egyszerűséget, szikárságot, érzelmi őszinteséget ad, sőt, nagyságot [...]

Bartók „Magyar zene” (1944), lásd Bartók Béla Írásai 1, közr. Tallián Tibor (Budapest, 1989), 186–187.

Tagadhatatlan, hogy a népdalkutatás [...] megindulásának ösztökéjét a nemzeti érzés felébredésében kell keresnünk. A népköltési és népzenei kultúrértékek felfedezése feltüzelte a nemzeti büszkeséget [...] Kisebb, különösen pedig a politikailag elnyomott nemzetek ezekben a kincsekben bizonyos fokig vigasztalást találtak, öntudatuk megerősödött, megszilárdult; [...] Azonban nemsokára némi csalódás következett be. Bármily keveset törődtek is a szomszédos nemzetek ilyenféle értékeivel, mégis elkerülhetetlen volt, hogy néhanapján, akaratlanul is szemük ügyébe ne kerüljön a szomszédos nemzetek efféle kultúrkincsének egy-egy darabja: és itt kezdődött a baj.
            A megsértett nemzeti érzésnek valamiképpen védekeznie kellett, – megsértette az a tény, hogy a szomszédos nemzet is birtokában van annak a kincsnek, amelyet eddig őseredeti nemzeti vagyonnak tekintettek, – és azzal védekezett, hogy bejelentette igényét az elsőbbségre. Mivel azonban a szomszédos nemzetben ugyanilyen érzés és ugyanilyen világnézet uralkodott, ott sem engedtek abból a meggyőződésből, hogy övék az elsőbbség [...]
            Ha aztán a kutatók kénytelenek a különféle népzenében jelentékenyebb kölcsönhatást, idegen hatást vagy idegen eredetet megállapítani, akkor bizony ezek a megállapítások e sok nép akárhányára nem lesznek valami kedvezők. Azt is meg kellene gondolni, hogy az ilyen „kedvezőtlen” megállapítások sem az alacsonyabbrendűség érzésére nem adnak okot, sem pedig arra nem alkalmasak, hogy politikailag kiaknázzák őket. [...]
            Korunk világnézeti feszültségei, sajnos, előmozdítják az ilyen beteges egyoldalúságok elburjánzását, ahelyett, hogy a tárgyilagos szemléletnek engednének teret. Ha azonban a fentebb vázolt elfogultság tudományos vitákban egyre jobban elterpeszkedik, akkor vége a tudománynak.

Bartók, „Népdalkutatás és nacionalizmus” (1937), lásd Bartók Összegyűjtött Írásai, közr. Szőllősy András (Budapest, 1967), 597–599.

1913-ban arab gyűjtése miatt arabul tanul. 1938-ban [helyesen: 1936-ban] a török kormány meghívására végzett gyűjtőút kedvéért megtanult annyit törökül, hogy felvételeit maga tudta lejegyezni. Ekkora nyelvismeret és egész kivételes zenei felkészültség mellé még csak a gyűjtőszenvedély kellett, hogy valakiből nagyarányú folklorista váljék. Megvolt az is: Bartók kora gyermekségétől szeretett bogarakat, lepkéket gyűjteni (csodás példányokat hozott később Afrikából). [...]

Kodály Zoltán, „A folklorista Bartók”, lásd Visszatekintés, közr. Bónis Ferenc, II (Budapest, 1982), 453.

Parasztok életéről lévén szó, hadd mondjam még el, mit tapasztaltam különféle nemzetiségű parasztoknak egymáshoz való viszonyát illetőleg. [...] Békésen élnek egymás mellett; mindegyik a saját nyelvén beszél, saját szokásait követi és természetesnek veszi, hogy másnyelvű szomszédja ugyanezt teszi. Döntő bizonyíték erre a nép lelkének tükre; maguk a lírai népdalszövegek. Ezekben alig-alig akadnak idegen nemzetiség ellen irányuló gondolatok. És ha akadnak is idegent csúfoló sorok, ezek nem jelentenek többet, mint azok a népdalszövegek, amelyekben a nép például saját papjának vagy önmagának fogyatékosságain mulat. A parasztok közt békesség uralkodik; – gyűlölködést másfajtájúak ellen csak felsőbb körök szítanak!

Bartók, „Népdalkutatás Kelet-Európában” (1943), lásd Bartók Összegyűjtött Írásai, közr. Szőllősy András (Budapest, 1967), 605.