|
A magyar zenetudományi kutatás intézményes kezdetei, Bartók Béla és Kodály Zoltán úttörő és nemzetközi jelentőségű népzene-rendszerezői tevékenysége révén, a Magyar Tudományos Akadémiához kötődnek. A Magyar Tudományos Akadémia alapította azt a két műhelyt – a Népzenekutató Csoportot és a Bartók Archívumot –, amelyből később az MTA Zenetudományi Intézete létrejött. A jelenleg a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetében őrzött és gondozott, a nemzeti kulturális örökség részét képező nagy zenei gyűjtemények – a Bartók Archívum, a Népzenei és Néptánc Archívum, a 20–21. Századi Magyar Zenei Archívum és a Zenetörténeti Múzeum – a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában állnak, és ezeknek a kivételes értékű gyűjteményeknek méltó őrzőhelye a szintén MTA tulajdonú Erdődy-Hatvany palota. A Zenetudományi Intézetnek az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez való csatolása minden ésszerű elgondolásnak ellentmond, és semmiféle történeti vagy praktikus érv nem szól mellette. Az MTA Zenetudományi Bizottsága üdvözli az MTA Elnöksége 2025. június 24-i állásfoglalását, amely szerint az MTA a megfelelő működési költségek és bérek biztosítása esetén kész átvenni a HUN-REN-ről leválasztott négy kutatóközpontot, a hazai nemzeti kutatások letéteményeseit: ezen intézmények, köztük a Zenetudományi Intézet finanszírozásának azonnali rendezése és hosszútávú biztosítása, a nyugodt munkakörülmények megteremtése nemcsak a magyar tudományosság, de a nemzet érdeke. A Zenetudományi Intézet gyűjteményeinek működtetését, kutatási eredményeinek a nemzeti kultúrába való szerves beépülését és kiemelkedő nemzetközi elismertségének fenntartását csak a Magyar Tudományos Akadémia biztosíthatja. |
Hírek, események |
|
|
|
Ignácz Ádám – Ránki András: Modernitás-koncepciók az 1956 utáni magyar marxista zenetudományban Bartók terem, 2016. november 10. csütörtök, 10 óra |
A 1960-as évek elején Magyarországon jelentős fordulat ment végbe a politikai és művészeti ideológiában. A párt az 1956-os forradalmat követően újragondolni kényszerült saját művelődéspolitikáját. Megkezdődött a dogmatikus művészetfelfogástól és -irányítástól való elhatárolódás, amelynek eredményeként a művészetek már nem a hatalom önreprezentációjának közvetlen eszközei voltak. Mindinkább felértékelődött a tudományok szerepe, különösen a filozófiáé és a társadalomtudományoké, s ez a művészetekről, így a zenéről folytatott diskurzusokra is hatással volt. Míg az úgynevezett polgári zenekultúrát, s főként a (klasszikus) modernitás és avantgárd termékeit a sztálinista művészetpolitika erőteljesen kritizálta, sőt kriminalizálta, az 1960-as években már napvilágot láthattak olyan elgondolások is, amelyek szerint az „igazi” szocialista realizmus nem képzelhető el a modernitás vívmányainak adaptálása nélkül.
A közös kutatásaink eredményeire épülő előadásunkban két, nemzetközi elismertségre is szert tevő marxista zenetudós, Maróthy János és Ujfalussy József modernitás-koncepcióját vizsgáljuk művelődéspolitikai, ideológia- és zenetörténeti, illetve zeneesztétikai szempontok alapján, arra keresvén elsősorban a választ, hogy milyen tényezők mentén gondolták 1956 után újra a zene helyét a szocialista társadalomban.
